Sötét hóvihar
Egy elrontott szép élet.
Mi kedves volt nekem,
Semmivé lett.
Bármi, mi kedves nekem,
Mi csak egy kicsit is nőtt szívemhez,
Biztos elveszik, semmivé lett...
Mi tartja bennem a lelket?
Ezek után miért éljek?
Miért törnek mindig meg?
Néma csend és zokogás,
Esti álmomban sincs megnyugvás,
Sötétség ölel körül,
Szinte megfojtván.
Az asztal alatt kuporgok,
A félelemtől rettegve zokogok.
Sötétség és hóvihar,
A Világ velem forog..
Egyedül vagyok és rettegek.
A szél tomboló ereje
Kivágta az üveget.
Kitört az ablak,
És a tomboló szél befújt
Több zsák havat.
Nagy pelyhekbe hullott a hó,
A szél orkán erejű,
Én a rettegéstől ordítok.
Ablakok nyílnak a házban feladva,
A szél tombolva, pelyheket
Fúj be mind’’hol rajta.
Sötét van a házban, az egész hegyen,
Sötétség lent a völgyben.
Leszaladok a lépcsőn,
meg nem is,
Egyedül vagyok, nagyon félek,
Egyedül, egyedül a sötétségben...
~ 2007. 0l. 18. ~
/M.J.-nek/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése