Álmaink birodalmán

~ 2015.12.12. ~

Fandom: nincs. Human, early/modern setting [ahogy tetszik].

A történetről: Az ember életében bármi megtörténhet. De mi van, ha ez a bármi egy előző életben történt meg?

Figyelmeztetések: Főszereplő halála. (További figyelmeztetés a blog figyelmeztetései között, itt nem emelem ki, mert főspoilert tartalmaz, melyet nem kívánok előre elmondani. Ha a főfigyelmeztetések (melyek vért nem tartalmaznak) nem riasztanak el, akkor ezzel a novellával sem lesz bajod.)

Készítői megjegyzés: Álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha ilyet gépre fogok vetni, de... mégis kénytelen voltam. Hogy miért? A választ „A történetről” című alpontban olvashattad.

„Ismered annak rettegését, aki elalszik? Egészében rémült,

mert a föld megnyílik alatta, és az álom elkezdődik.”

/Friedrich Nietzsche/

†«.¸¸.°´¯`* Álmaink birodalmán *´¯`°.¸¸.»†

Minden egy átlagos napon veszett oda. Örökre.

A futópályán futottunk. Mi mindig sokat futottunk együtt. Hosszú órákat, félnapokat töltöttünk ezzel, mert szerettünk futni, és mert jók voltunk benne. És mert együtt csinálhattuk.

Ragyogóan sütött a nap és az ég rikító kéken terült el felettünk, nagyon szép idő volt az edzésünkhöz. Szinte alig lehetett néhány véletlenül odakerült, elmaszatolódott felhőt látni a végtelen kékségben. A levegő nyári forrósággal ölelt körbe, de ez nem hátráltatott minket. Már magunk mögött hagytuk az edzésünk első harmadát és a szántóföldek közötti utakon futottunk. A tempó mindig ugyanaz volt, ám ha valamiért gyorsabban futott valamelyikünk, a másik azt is tartani tudta. Sosem maradtunk le egymástól. Ez képtelenség lett volna. Ahogy az is, hogy magunkra maradunk. Ha valamelyikünk észreveszi, hogy a másik lemarad, akkor lelassít ő is. Ez olyan természetes volt, hogy sosem kellett kérni vagy kimondani. Csak megtörtént. Néha beszélgettünk, sokat nevettük közben, de legtöbbször csak élveztük a futást és azt, hogy együtt lehetünk.

A néhol kiszáradt, néhol zölden elterülő ültetvénytáblákat elhagyva az erdő széléhez érkeztünk. A fák és bokrok zölden és kicsit hűvösebben illatoztak, mint az ültetvényesek, hiszen az erdő más volt. Saját illata volt, egy különleges, változatos összeállítás, ami nyugalmat hozott a megerőltetett tüdőnkbe és enyhülést a felhevült testünknek. Vékony, rövid ruhában voltunk, de az árnyékok megjelenése vagy teljes körénk borulása miatt se tudtunk fázni, hiába voltunk túlmelegedve és leizzadva, bennünk egy olyan melegség tartotta a testhőnket, ami különleges volt. Ezt mások nem érthették meg.

Ezért jártunk futni. A napok nagyobbik, lényegesebbik részét együtt töltöttük, mi ketten, és a futás volt az, amiben végül igazán szabadnak érezhettük magunkat. Nem jártunk versenyekre, vagy ilyesmi, de minden nap elmentünk futni. Ezek voltak azok az órák, amelyeket nyugalomban és felszabadulva tölthettünk. Szükségünk volt erre, mint a halnak a vízre, mint az embernek a lélegzetre. Ezt sem kellett kimondanunk soha, hogy miért kell ez ennyire nekünk, de tudtuk, éreztük, hogy ha ez elveszne, a lényünk lényege veszne el. Örökre. Ezek az órák azok, amelyek éltetnek minket.

Az út először csak érinti az erdő szélét és lassan vezet beljebb, majd ki megint a szélére és végül a szomszéd faluba. Csendes, szép kis falu az, ám a miénktől eltérően vannak különlegesen szép, varázslatos helyei. Olyan helyek, ahol nyugodt és csodás percek várhatnak ránk. Ahol csend és béke fogad minket, ahol önmagunk lehetünk anélkül, hogy mások megzavarnának vagy figyelnének. Szükségünk volt ezekre a percekre, pillanatokra. Mintha ezek éltettek volna minket, ezek hajtanának minket az órákon át tartó futásba; az ígéretük, hogy végül elérhetjük és átélhetjük őket.

Emberek voltak az út mellett. Néhány idősebb diák a felsősök közül. Az egyik fiú rögtön felkelt, mikor észrevett minket, és ahogy mi megláttuk ki az, azonnal futásból az életért való rohanásba kezdtünk. Nemcsak lecsaptuk az utunkat az út szélére, még néhány bokrot is át kellett ugranunk a rettentő ijedtségben és sietségben. Az egyik vastagabb, már középgyújtósnak való faág a fejem mellett suhant el a vállam felett, mikor elrohantunk a közelükből. Szerencsém volt, hogy lehúztam a fejem, máskülönben éppen eltalált volna vele. Ő tizenhét éves, jóképű és nagyon erős fiú, biztos voltam benne, ha eltalál és emiatt elesek, nekem végem. Akkor mindkettőnknek végünk.

Mert ilyenek az idősebb fiúk, mindig elverik a kisebbeket és nincs bennük semmi sajnálat vagy irgalom. Nevetnek és gúnyneveken szólítanak minket, mint ahogyan akkor és most is. Mert mi mások vagyunk, mint ők. Ám nem futottak utánunk, nem is nagyon szoktak, ők inkább lesből támadnak le. Ettől függetlenül mi még sokáig rohantunk, csak akkor lassítottunk vissza futás tempóra, amikor már az út kifelé haladt az erdőből. Ezt most megúsztuk, de nem sokon múlott. Majdnem tönkretették a napunkat. Így sem esett jól nekünk, sosem esik jól nekünk, mikor bántanak minket vagy valamelyikünket, ám erről sem nagyon szoktunk beszélni. Inkább csak átfutunk rajta. Eltereljük a gondolatainkat valami mással, valami jobbal, hogy felvidítsuk magunkat és a másikat.

– Nézd! – A távolba mutatott, ahol az út már kiér az erdőből és a szántóföldek egy parkosabb részt fognak körbe, nem messze a falu szélétől. A zöldes-sárgás kockák és zöldes fák adta látkép közül egy különös dolog emelkedett ki. Egy gigantikus fának tűnt innen, de rikítóan színes volt, piros, rózsaszínes lila és fehér színekkel. Azt mondtam volna, nagyon idétlenül néz ki, ha a tásam nem nézett volna rám annyira izgatottan és vidáman. A szemei csillogtak az árnyékok közül fel-feltűnő napfényben.

– Mi az? – kérdeztem kétkedve, de ő csak megrázta a fejét.

– Fogalmam sincs. – Még sosem láttuk korábban és nagyon különleges dolognak tűnt. Valami fontosnak. Valami nem természetesnek, hiszen annyira más volt a környezetétől, mint mi a miénktől. – Nézzük meg!

Esélyem sem volt válaszolni, mert megint rohanásba váltott és én már hasonló izgalommal futottam utána. Mindig meg tudott fertőzni a lelkesedésével. Ezúttal a felfedezés adta vidámság miatt futottunk lélekszakadva. Az út kikanyarodott az erdőből és az elvétve a szántóföldek széleire ültetett fák és bokrok ritkás árnyékait keresztezve rohantunk tovább. A társam újra és újra hátrafordult és rám nevetett, kíváncsian, nem vesztem-e el a tíz lépés távolságkülönbség miatt. Én csak mosolyogva a nyelvemet öltöttem rá és ezen már mindketten felkacagtunk. Egyre közelebb érkeztünk a parkhoz, mikor pedig elértük, gondolkodás nélkül rohantunk be a célunkhoz. Aztán mindketten ledöbbenve álltunk meg tőle legalább öt lépésre. Tátott szájjal bámultuk.

Közelről egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy festékekkel idétlenül leöntött, hatalmas fűz-szerű fa. Közelről piros és fehérre festett, csíkos váznak tűnt. Alig volt bármi faszerűség benne. Előre léptem és a tenyeremet ráfektettem az egyik „ágára”. Fémből volt! Szinte hallottam a társam döbbent nyögését és aggódó nemtetszését, amiért megérintettem ezt az idegen és különös dolgot, ami ráadásul nagyon nagy volt. De miért futottunk volna erre, ha nem azért, hogy megtudjuk mi ez a dolog? Hogy megérintsük és megértsük. Átéljük.

Fantasztikus élmény volt észrevenni és célként tekinteni rá. Az idáig vezetett út vidámsága is nagyszerű emlékké vált, de éreztem, hogy ez a hely, ez a dolog többet jelent. Nemcsak mert rajtunk kívül nem volt senki a parkban és körülöttünk, hanem mert ez itt különleges, valami új és más. Valami, ami fontos és pótolhatatlan. Ez nevetségesnek hangozhatott volna, hiszen ekkor láttam és érintettem meg ezt a dolgot először, de így éreztem.

– Hé! – kiáltott utánam elégedetlenül és morcosan a barátom, mikor már a cipőm talpa a fa egyik fentebbi ágán feküdt és én felegyesedtem. Rengeteg ága volt, akárhová kapaszkodhattam. Mindegyik sima volt, meleg a nyári napsütéstől és a legtöbbet körülértem a tenyeremmel. A kilátás teljesen más volt onnan. Össze sem lehetett hasonlítani azzal, mint amikor az ember fára mászik. Levegőt vettem és úgy éreztem, mintha először lélegeznék. Felnevettem.

– Gyere! – Lehajoltam és lenyújtottam a kezemet neki, még mindig vidáman mosolyogva. Fel akartam húzni, azt akartam, hogy ő is felmásszon velem erre a dologra. Azt akartam, hogy együtt fedezzük fel ezt a valamit.

Közelebb lépett és felnézett rám. Én lentebb hajoltam és a mély szemkontaktust tartva vártam, hogy megérintse ezt a valamit. Tudtam, hogy tart attól, hogy bajba kerülhetünk. Bár nem volt körbekerítve, mi meg sem néztük, van-e körülötte tiltó tábla vagy figyelmeztetés. Engem nem érdekelt, de ő nemcsak ettől félt. Attól is, hogy a felsős fiú utánunk jöhet és mi itt ragadunk ezen a valamin, ahonnan nem lesz kiút. Hiába vagyunk jó atléták és futók, erről a valamiről nem lehet csak úgy leugrani, mert kitörjük a nyakunkat. Én ezt tudtam, és mégis... úgy éreztem, ez már a miénk. Csak fel kell fedeznünk, birtokba kell vegyük, mert ez a dolog a miénk, valami, ami összeköt minket. Örökre.

A tenyere a tenyeremre feküdt, és félig én húztam fel őt, félig magától mászott fel. Majd együtt másztunk tovább. Felnevetett, mert még egy közös csínybe húztam bele, de ő nem igazán bánta. Láttam rajta, ismertem őt. Együtt másztunk tovább, fentebb és fentebb, de aztán a megálltunk. Nem mertünk felmenni a legtetejéig. A helyünkről lenézve is nagyon magasan voltunk. Nevettünk, mert ahogy körbenéztünk, rettenetesen messzire elláttunk. Át a szántóföldeken, dombokon, láttuk az erdő egészét, de még a falunkat is. Csodálatos volt. Mélyeket lélegeztünk és összenéztünk. Ez az egész szabaddá tett minket és mi boldogok voltunk. Felhőtlen boldogok. Minden rosszat és bántást lent hagytunk. Idefent csak a tiszta béke és a nyugalom kapott helyet. A nap felhőtlenül ragyogott és már délutánra járt. Fentről úgy tűnt, hogy a világ napfényben és tökéletességben úszik, de mi tudtunk, hogy az csak idefent létezik. Sokáig élveztük ezt a boldog békességet, mielőtt még lemásztunk és folytattuk a futást.

A faluban csendesség és az épületek árnyékának hűvössége fogadott minket. Alig találkoztunk valakivel, pedig összezsúfolt falucska volt. Ezért is szerettünk, mert a miénkkel ellentétben itt nem botlottunk állandóan emberekbe. Itt nem ismertek minket annyira, nem néztek ránk azokkal a tekintetekkel, amelyektől görcsbe rándult a gyomrunk és elszorult a torkunk. Elfutottunk a templom előtt, ahol a pap éppen a lépcsőn vezetett le egy férfit az alsó, pincébe vezető bejáraton. Egyszerre felhangzó „Jó napot kívánok, uram!” köszönésünkre egyikük sem reagált. Mi csak egy pillantásra fordultunk feléjük, hogy lássuk, meg akarnak-e állítani és beszélgetni velünk, az emberek sokszor szokták ezt csinálni, de ők nem vettek észre minket, így mi sem vettünk vissza a tempóból.

Ennek a falunak voltak különleges helyei. Az egyik legjobb és legvarázslatosabb volt a Forrás. Mindenki csak így nevezte. Az egyik épület sarka évekkel ezelőtt elkezdett megsüllyedni, majd végleg leomlott. Mindössze néhány lábnyi süllyedés volt, ám hiába dúcolták alá, egyszerűen elsüllyedt, egy négy méter mély krátert hagyva a földben. Mikor a helyiek kiszedték a törmelékeket, kiderült, hogy egy forrás tört fel és bomlasztotta meg az épületet. Nem fedték le vagy építették be, hanem elkerítették. Mikor biztosak voltak benne, hogy a süllyedés nem terjed tovább, megerősítették az épület oldalait és fekete kovácsoltvas kerítéssel vonták körbe a forrást, nehogy valaki belecsússzon. Történt már egyszer, hogy egy testvérpár beleesett, és bár a forrás vize kristálytiszta és hideg, a mélyedés nagyon mély, legalább három méter, a falait pedig kemény, hegyes sziklák borítják. A kislány meghalt, annyira beverte a fejét benne. Csak a bátyja élte túl, mert a cipész éppen arra járt és kihúzta őt, mielőtt belefulladt volna. Egy felnőtt karjai elérnek a mélyedés egyik oldalától a másikig, hiszen az alig több, mint egy méter széles, és meg tud kapaszkodni a sziklákon, de egy gyermek ehhez még túl kicsi.

Azóta nem iszik belőle senki. Hagytak rajta egy nagy kaput, ám azt mindig zárva tartották. A polgármester mérges volt, amiért van egy ingyen vízforrása a falunak, és nem használhatják. Ám a tragédia ellenére a szerelmesek továbbra is oda jártak, mert érezni lehetett, hogy a hely különleges. Én is éreztem. Tudtuk, hogy milyen veszélyes, ám én mégis csodaszépnek találtam. A kristálytiszta víz, amilyet sehol máshol nem lehet látni, a sziklákkal és kövekkel borított mélyedés, amelynek az aljáig le lehet látni, és bár a víz zavaros volt az áramlás miatt, mégis varázslatos hatást keltett. A szürke kövek, a közötte megélő zöld vízi moha és a víz olyan makulátlannak tűnt... olyan természetesen tisztának. Minden futásunk alkalmával alig vártam, hogy elérjük a Forrást. Néha megálltunk, mert én megálltam, hogy belekapaszkodhassak a kerítésbe és a tekintetem beleeshessen abba a mélységbe.

Kiabálás ütötte meg a fülünket, és ahogy az utca kanyart vetett a Forrás sarkára, láttuk, hogy baj van. A kapuja nyitva állt és egy felsős lány térdelt a perem szélénél és sírt, néha pedig kiabált. Pánikolt. Mi odaszaladtunk hozzá és ő ahogy észrevett minket, tovább zokogott, a mélyedésbe mutatott, mi pedig alig értettük, amiket összehadart a sírás közben.

– Csak nekidőltünk... beleesett...!

Azonnal a lenéztünk a perem széléről és láttuk, hogy egy nagyobb fiú van a vízben. Talán a lány barátja, aki szintén felsős lehetett. Mi ijedten összenéztünk és hirtelen nem tudtuk, mit csináljunk. A barátom szemében a saját gondolataimat és aggodalmamat láttam. Ha elmegyünk segítségért, ahogy tennünk kellene, az a fiú biztosan meg fog fulladni. De lehet, hogy már nem is él, mint az a korábbi kislány. Én segítségért kiáltottam, ám a társam a következő pillanatban előre lépett és leugrott...

De… de miért? Még ketten sem tudtuk volna kihúzni a megtermett fiút a vízből, ha a peremtől elértük volna. Azt gondolta a vízből talán menni fog? Ha fenntartjuk a fiút, miközben mindketten a vízben vagyunk, az sem lenne jó ötlet. Az áramlás és a fiú súlya nagyon hamar kifárasztana minket, ember pedig nincs a közelben, aki onnan kihúzzon minket. Az a lány szintén nem fog tudni segíteni, mert síró lányra semmit nem szabad bízni, ez köztudott dolog volt. Ha a lányok sírnak és pánikolnak, jobb őket minél távolabb tudni mindentől. Főleg a bajoktól. Olyankor egyszerűen leblokkolnak, ilyen a természetük.

Láttam, hogy felbukott a víz alól és egy megkönnyebbült lélegzet szakadt fel belőlem. Nem ütötte meg magát. Megkapaszkodott egy sziklában, hogy az áramlás ne dobálja ide-oda az éles kövek között, de még így is nehezen tartotta magát.

– Kapaszkodj meg a kerítésben! – lihegte nekem vizet prüszkölve –, Megtolom alulról, te pedig kiemeled.

– Hogy mi? – Ezt ő sem gondolhatta komolyan. Nem. Egyszerűen nem.

– Csak egy kicsit kell megemelned majd – pislogta ki a vizet a szeméből. – A lábadat megtámasztod valahol, és így csak az egyikünknek kell a vízbe lennie. – Óh, de, nagyon is komolyan gondolta... Már le is merült, én pedig kapkodva beoldalaztam a kapun, felsimultam a kerítésre és belekapaszkodtam. Átvetettem a lábamat perem felett és a cipőmet megtámasztottam az egyik kiugró sziklán, a víz felett. Minden nedves volt és csúszott. A szívem a torkomban dobogott, nem is hallottam a lányt sírni, csak a forrás örvénylését és csobogását. Itt már haltak meg gyerekek, és valaki, aki fontos nekem a víz alá merült. Egy rémálom az egész.

Láttam a nagyobbik fiút, aki sötét ruhát viselt, a vízben felfelé emelkedni. Vörösség szivárgott a tiszta vízbe a feje körül. Biztosan beverte, mikor beesett. Lehajoltam és megpróbáltam megragadni őt, de nem sikerült. A ruhája felcsúszott, a karja pedig kicsúszott a szorításomból. Nem tudtam hol megfogni, hogy kiemelhessem. A harmadszori próbálkozás után már én is pánikoltam. Ez nem történhet meg. Elengedtem a korlátot és kerestem egy kiálló követ a másik oldalt, amire ráállhattam másik lábbal is. Talán nem csúszok bele a forrásba, ha az egyik „sarkánál” próbálkozok... A nyílás alig több, mint egy méter széles volt, mégis sokkal többnek éreztem. A társamat sehol se láttam, és ez jeges rémülettel töltött el. Még mindig lent volt és alulról tolta fel az idősebb fiút, akit én nem tudtam kihúzni. Túlságosan lentről kellett emelnem és nem bírtam el. Hogy hihette, hogy ez csak így menni fog?! Hogy hihetett bennem ennyire?!

Ziháltam a megerőltetéstől és frusztráltságtól. Nem fog menni és ő még mindig odalent van! Letérdeltem egy új testhelyzetbe és a fiú karjai alá nyúltam. Éreztem, hogy elkezdett süllyedni, ám nekem az utolsó pillanatban még sikerült elkapnom és megemelnem. A feje előrebukott, de kiemelkedett a vízből. Ám így nem tudtam tovább emelni, hiszen térdeltem. Nem tudtam kihúzni a kapualjba, a földre, mert ahhoz nekem is ott kellett volna lennem, nem pedig bentebb, a kerítésnél. Ez rossz, egyszerűen rossz. Nem fog menni, egyáltalán bele sem kellett volna kezdeni. Miért csinálta?

Lentebb hajoltam és a mindenhol érzett szúró fájdalomtól felnyögve próbálkoztam újra, de nem sikerült feljebb emelnem. Vagy az áramlás húzta le ennyire, vagy csak nekem nem volt erőm kiemelni a majdnem háromszor nagyobb testet, nem tudom, de a pániktól könnyek szöktek a szemembe. Még mindig lent van...

A felsős teste csúszott és túl nehéz volt, mintha egy marék olajat próbáltam volna megszorítani a markomban. Ismét nekifeszültem, de ekkor már karok fonódtak körém és a felnőttek akadály nélkül húzták ki a nagyobb fiút a szorításomból. Kezeket nyújtottak, hogy megragadjam őket és kihúzhassanak a kapun, de én csak lefelé néztem az örvénylő mélységbe. Hosszú pillanatokig csak néztem őt. Nem jött fel. Pedig már percek is eltelhettek, mióta a vízbe ugrott. Nem úszott fel. A felnőttek kiabáltak, miközben én gondolkodás nélkül a vízbe ugrottam. Hideg volt, a hosszú órákon át tartó futás és a nyári meleg után szinte megütötte a fejemet és mindenhol csípett. A víz nem számított.

Nagyon nehéz volt lemerülnöm, az áramlás ide oda dobált és végül lerántott a kráter aljára. Többször is beütöttem magam az éles és kemény kövekbe, de a hidegség, ami körülölelt, gyorsan el is felejttette velem a fájdalmat. Világos volt a kráter alján is. Tisztán láttam őt és a nyitott, semmibe néző szemeit, az enyhén eltátott száját és a gyöngy-fehér fogait, ahogy kivillantak az ajkai közül. Nem. Megragadtam a vállainál fogva és fellöktem magunkat, fel a felszín felé, ám az áramlat visszarántott, és ő ellenállás nélkül lebegett a kezeim között. Nem. Átöleltem a karjai alatt, mint ahogyan azt korábban már milliószor megtettem, és ismét fellöktem magunkat. Amikor éreztem az áramlatok visszarántását, belekapaszkodtam kézzel és cipőtalppal minden kőbe és sziklába, amit csak épp elértem magam előtt és húztam, toltam, rúgtam magunkat felfelé. Az ellenállás és az áramlatok nekilöktek minket a sziklafalaknak, megforgattak úgy, hogy azt se tudtam többé, merre vagyok irányban, és összepréselték a mellkasomat, hogy a maradék levegő is kiszökött belőlem. Lefogták minden mozdulatomat, mint iszapcsapda egy mesekönyv történetében. Hirtelen áttörtük a vízfelszínt és kezek emeltek ki minket a szilárd talajra, én pedig prüszköltem és köhögtem, csak másodpercekkel később vettem észre, hogy abbahagyhatom a kapálózást, mert a felnőttek kihúztak minket.

A világ forgott körülöttem, mintha még mindig a forrás áramlatai közt lettem volna.  A hangok lassan törtek át a zúgó dobogáson, ami a fülemben és a fejemben lüktetett. Lánysírás, felnőtt beszéd. Sietősek és érthetetlenek.  Még mindig köhögtem és a forgás lelassult annyira, hogy észrevegyem, a földre fektettek arccal. Kinyitottam a szememet és a világos-maszatos homály tisztulni kezdett előttem. Egy arc bontakozott ki, krétafehér és mozdulatlan. Rövid és sötétvöröses haja a fejéhez simult és még csöpögött róla a víz. A szemei lehunyva. Nem.

Felemelkedtem és közelebb kúsztam hozzá. Remegtem és még mindig vizet éreztem a torkomban, de ez nem volt már fontos. Félrelöktem egy felnőttet magam elől, aki mondott valamit, ám én nem hallottam. Nem érdekelt. A hátára fordítottam őt és megszólítottam, de nem mozdult és nem válaszolt. Nem.  Hosszú másodpercekig csak figyeltem őt, a felnőttek körülöttünk csak némán néztek le ránk. Könnyek szöktek a szemembe és folytak végig az arcomon, ezúttal már nem az erőlködéstől. Megragadtam a vállait és erősen megráztam, már hisztérikus rekedtséggel kiabálva a nevét, lesve minden apró vonását, azonban ő továbbra is mozdulatlanul feküdt előttem. Nem. Nem. A tenyereimet a mellkasára fektettem és úgy ráztam meg, ezúttal kevésbé erőszakosan, sokkal kétségbeesettebben, ám neki a szemhéja se rezzent. Nem. Mozdulatlan és néma maradt, miközben engem már egész testből rázott a zokogás.

– Én... é-én csak nekidőltem... – A felsős fiú kerekre tágult, ijedt szemekkel nézett a barátomra, miközben egy véres rongyot szorítottak a fejéhez.

– A zárnyelv rozsdás volt és kicsúszott a tokjából... – mondta az egyik felnőtt, de mindez már nem számított.

Semmisem számított már. Az egyetlen, aki valaha is számított, ő előttem feküdt holtan. Nem volt elég könny vagy kiáltás, ami kifejezhette volna a fájdalmamat. Azt, amit éreztem. A lelkem vele halt. A barátom volt, a lelki társam. Az egyetlen, akiért érdemes volt felkelnem reggelente, az egyetlen egy, aki képes volt a szürke világot színessé tenni számomra. Az egyetlen egy, akit szerettem. A felsős fiú, aki a vízbe esett, egy volt azok közül, akik csapatostul rendszeresen megvertek minket. Azért, mert mi tizenhárom éves fiúk voltunk, és szerettük egymást. Megöleltük egymást, úgy, ahogyan a barátok nem szokták. Megcsókoltuk egymást. Mert csak így voltunk egészek és boldogok; együtt. Még akkor is, ha ezért minden nap elvertek minket, nem bántuk. És most meghalt. Elvesztettem őt, örökre. Elvesztettem mindent. Minden odalett. A színes állvány és a mosolya, az enyémbe kulcsolódó ujjai, a boldogságtól csillogó szemei és a magasban az ajkamra lehelt csókjának emléke akkora fájdalommal ért, mintha egy kést szúrtak volna a mellkasomba. Soha többé nem fog rám nézni azokkal a szemekkel és soha többé nem fog magához ölelni. Soha többé nem fogunk együtt futni és én soha többé nem fogom tudni magamhoz ölelni és elmondani neki, hogy szeretem őt.

Átkaroltam magamat, miközben tovább zokogtam.

†«.¸¸.°´¯`* † *´¯`°.¸¸.»†

Életemben először éreztem magam egésznek, elevennek és szabadnak. Te voltál a lelkem hiányzó darabja, a levegő a tüdőmben, a vér az ereimben. Azt hiszem, ha van reinkarnáció, mi egy pár voltunk minden előző életünkben. Csak rövid ideje találkoztunk, de úgy érzem, hogy örökké ismertelek. Szeretném, ha tudnád, hogy a halálomban is emlékezni fogok rád.

Mindig szeretni foglak.

/J. A. Redmerski/