Különkiadás:

 

Az Észak-nyugati átjáró – A Vér Útja

Tekintetem az égre emelem..

Egy késpenge nyugszik szívemben.

Nincs többé testvér, szülő, barátok,

Elhagytak..

Véres tenyérlenyomatuk a markolaton..

Vér ömlik szét mellkasomon.

S egy keserű könnycsepp gördül

Le arcomon...

Térdre esek..

Nem menekülök; nincs értelme.

Utolsó menedéknek hittem;

Egy tépett zászlódarab

Összezárt tenyeremben..

De én is tévedtem;

Három vérfoltos szín; a nemzetem..

Hiába hittem, nem védett meg..

Lehajtom fejem.

Testem lassan dől előre.

Egy könnycsepp hullik a vízbe...

Vér borítja be mellkasom,

Az egyetlen, mit érzek, a fájdalom.

Már túl késő, elhagytak,

Már nincs visszaút; a kés szívemben marad.

Nincs, ki még megragadja vállam,

Ki az utolsó pillanatban mellém állhat.

Mert vér tapad tenyeremhez;

Életért életet vettem,

S én sem tudom, miben döntöttem...

Mindez már nem számít, elhagytak,

Habok nyelik el zuhanó testem...

Csobbanás nincs, elmegyek végleg,

A sodródó ár viszi élettelen testem.

Vér, az én vérem festi vörösre a vizet,

Ez a belépő a távozás vizéhez..

A Vér Útja lassan a kapuhoz sodor,

És megnyílik előttem az

Észak-nyugati Átjáró...

~ 2007. lX. 06. ~