Tenni I.

†«.¸¸.°´¯`* I. Tenni valamit *´¯`°.¸¸.»†

Óriási zűrzavar volt. A robbanás az egész hajót megrázta. Több bejáraton át S.H.I.E.L.D. katonáknak öltözött ellenséges harcosok lepték el a bázist, és Tony szomorúan állapította meg a tényt, hogy a behatolók bizony jobban harcolnak ugyanazokkal a fegyverekkel, mint a saját katonáik.

A betörés célja egyértelműnek tűnt: kiszabadítani Lokit. Azonban Tony a nagy felfordulásban nem feledkezhetett meg Emilyről sem, hiszen a lány még mindig nem használhatta a képességeit, hála az ő karkötőjének, amit a csuklójára zárt. A kis műszer miatt most teljesen védtelenül kényszerült szembenézni a támadókkal. Tony magában igen választékosan szidta a saját előre-nem-látását, mert a lánynak tett ígérete ellenére most nem tudott a védelmére sietni.

Beizzították Rogersszel a felrobbant propellert, de Tony tudta, hogy ha nem indít be azonnal a leállt hajtóművek közül még legalább kettőt, akkor a bázis le fog zuhanni. Felült, és sebesen rendbe szedte magát, majd a levegőt kapkodó, fémkar mellett ülő Kapitány felé fordult, hogy megossza vele a terv következő szakaszát.

– A többit megoldom, maga menjen el Emilyért! – Steve azonban nem értett egyet a fontossági sorrenddel, és ennek hangot is adott, miközben felállt.
– Még legalább két hajtóművet kell... – Tony minden ellenérvet kész volt azonnal és bármilyen válasszal elsöpörni, csak hogy a lányt biztonságban tudhassa, ezért félbeszakította a Kapitány mondandóját.
– Programhibásak, nem műszaki hibájuk van. Az egyetlen, amiben tud segíteni, hogy megkeresi Emilyt, és leveszi a karkötőjét, mert amíg viseli, védtelen.
– Hogyan?
– Csak törje le róla! – A szőke férfi bólintott és pajzsát az alkarjára húzva, futva indult a lány szobája felé. A Playboy még a rádióban halotta, ahogy Rogers óva inti.
– Legyen óvatos, Stark!
– Siessen! – kérte Tony a Kapitányt.

Muszáj volt kimondania hangosan is, mert úgy érezte, ha Emilynek valami baja esik az átkozott karkötője miatt, azt sosem bocsájtaná meg magának. Nem voltak puszipajtások a Kapitánnyal, de abban biztos volt, hogy Sir Lancelot képes megvédeni a lányt. Már csak abban nem volt biztos, hogy az hagyja-e majd magát megmenteni.


Mindeközben Emily az egyik raktár felé rohant. Barna haja csak úgy lobogott mögötte, arca bal oldalt véres volt; szerzett egy csúnya fejsebet, mikor lefejelt egy katonát, hogy gyengítsen a fogásán és így kiszabadulhasson a szorításából. Csak egy hajszálon múlt, hogy az erősítés nem kapta el őt, most is előlük rohant. A rádióját szinte azonnal elveszítette: a robbanáskor riadt fel a pihenőjéből, sietve felöltözött, és ahogy kilépett a folyosóra egy hatalmas pofon fogadta. Olyan erővel csapta meg a katona, hogy füléből kirepült a rádiója, ő pedig a falnak esett.

Pontosan tudta, hogy még így is nagy szerencséje volt: ha a támadó igazi ellenfélnek tekintette volna és ököllel üti meg, akkor komolyan megsérülhetett volna a saját óvatlansága miatt.

Eléggé megijedt, elvégre a bázis zuhant, ő pedig nem hogy a bázison lévőknek nem tudott segíteni, de még saját magát se tudta megvédeni teljesen az ereje nélkül. Aggódott a társaiért. Az az átkozott karkötő! Tony fenenagy gondviselésébe fog belepusztulni! Nem várta, hogy a férfi azonnal kiugrik valamelyik sarok mögül, hogy lekapja róla, de nem lett volna rossz. Jobb híján azonban neki kellett egyenlíteni a küzdelmen, természetesen néhány fegyver beszerzésével. Már ha addig el nem kapják. Így is tele volt már sérülésekkel, a S.H.I.E.L.D.-es egyenruhája pedig több helyen is elszakadt és véres lett. Hevesen és eredményesen harcolt, de a behatolók nagyon sokan voltak, ő pedig egyre jobban fáradt.

Nem járt közel a céljához, hiába futott gyorsan, sokszor egyenesen egy ellenséges csapatba, vagy épp egy tűzharcba botlott, és ilyenkor inkább irányt váltott, került. Egy ilyen kerüléskor szaladt bele egy, a liftből kilépő csapatba, amely tagjainak a lány azonnal felkeltette az érdeklődését. Harcba keveredtek, mert Emily nem tudott másként továbbjutni. Ebből nem lett volna baj, hiszen a katonák csak hárman voltak, Emily tudta, hogy képes lesz átjutni rajtuk.

A gond akkor kezdődött, mikor dulakodás közben észrevette, hogy egyre többen állják őt körül. A támadók nem bántak kesztyűs kézzel vele, egy kivédetlen ökölcsapás nyomán felszakadt a szája, egy kis figyelmetlenségét pedig az egyik térde bánta.

Pánikba esett, mikor az egyikük a földre vitte és fölé térdelve a gépfegyverével szándékozta megfojtani. Emilynek esélye sem volt: a katona erejével szemben mit sem ért az ő fáradt erőlködése. Túl sokan állták körül, és a fejére szálló köd ellen mit sem tehetett. Bár nem adta fel, csak most nem látott kiutat.


Steve már messze járt Emily szobájától, de nem hagyott fel a kereséssel. Megállás nélkül küzdötte át magát a folyosókat elfoglaló katonákon, miközben remélte, hogy a lány nem hagyta el a szintet, és főképpen, hogy nem esett baja. Ő maga időközben apró karcolásokat szerzett, és mivel a sietség miatt folyt róla a víz, az izzadság marta ezeket a sebeket – bár nem tulajdonított nagy figyelmet a fájdalomnak.

Futva haladt előre, kerülve a szükségtelen harcot, hogy minél gyorsabban juthasson tovább. Bakancsa kopogott a fémrácsos padlón, ahogy sietett. Az egyik sarkot követő folyosóra belépve azonban, amint az agya feldolgozta az elé táruló képet, elöntötte a harag, amelyet nála általában komoly tettek követtek.

Látta, amint a földön kifeküdt Emilyt egy fölé tornyosuló katona fojtogatja rengeteg másik gyűrűjében. Azonnal feléjük hajította a pajzsát, ami fejbe találta a lány támadóját, aki Emilyről lesodródva azonnal kiterült mellette. Fegyverropogás és néhány perces küzdelem következett, mely Steve lihegésével zárult, ahogy kifáradva az egyik falnak támaszkodva engedte összeesni az utolsó kiütött katonát.

Érezte, ahogy a bázis zuhanása teljesen lelassult, talán meg is állt. Néhány pillanat múlva egy újabb csapat érkezett a folyosóra, Rogers pedig ismét belevetette magát a harcba, amíg meg nem hallotta a háta mögül Emilyt.

– Steve! Gyere! – mutatott a falnak támaszkodó, rekedtes hangú lány a tőlük pár méterre várakozó liftre. Bár még szédült és a sérült lábára is erősen sántított, látta, hogy a Kapitány mekkora túlerővel néz szembe, de kiutat is talált maguknak.

Jó terv volt. Csak egy hiba volt benne: túl sok katona érkezett, valósággal özönlöttek a folyosó azon szakaszáról, ahonnan ő is jött korábban. Csak Steve állt választófalként a katonák és Emily között. Átlátta a helyzetet és döntött. Két ellenfél leterítése között a pajzsát Emily felé dobta – persze jóval gyengébben a megszokottnál –, aki értetlen arccal elkapta azt.

– A hídra! Menj! – kiáltotta oda neki, majd a katonák visszaterelték a figyelmét, de még közben beleszólt a rádiójába. – Stark! Emilyt a hídra küldöm – nyögte egy ütés és egy (sikeres) gáncsolás között. Megnyugtatta a hang a fülében; Tony közölte, hogy azonnal ott lesz.

Kissé lestrapált állapotban volt már: szerzett egy csúnya szúrt sebet és kezdett fáradni. Remélte, hogy a lány siet távozni a lifttel, mert a pajzsa nélkül csak rövid ideig tudta feltartani az emberhullámot, ami körülötte feltorlódott. Úgy tervezte, hogy ha a lány elmegy, akkor keres egy kiutat és valahogy átjut a katonákon. De Emily hangja ismét magára vonta a figyelmét.

Már besántikált a liftbe, kezében tartva Steve pajzsát – „Milyen könnyű!”– csodálkozott, de ahogy visszaesett a behatolókkal küzdő Kapitányra a pillantása, megdermedt. Mintha egy kürt szólalt volna meg a fejében. Mi ütött belé?! Nem hagyhatja ott! Látta, hogy megsérült és a mozdulatai lassúak voltak a fáradtságtól. Nagyon sok behatoló állta körbe és még többen özönlöttek felé. Képtelen lett volna otthagyni, együtt kellett menniük, mert egyedül Rogers nem bírta volna sokáig. – „El tudja érni a liftet ő is – gondolta –, mert muszáj.”

– Steve, gyere már! – A megszólított azonban nem fordult felé, mert épp három katonával harcolt egyszerre.
– A hídra! Indulj! – „Miért tétovázik még?!” – tűnődött aggódva a Kapitány. Nem tudta már sokáig feltartani a támadókat. De az újbóli kiabálást hallva mérges lett.

– Nem hagylak itt! Gyere! – Emily tenyere a hidat jelző gombon feküdt, de képtelen volt megnyomni. Steve dühös és erőlködő arccal fordult felé, miközben egy katonát dobott át a vállán a lány felé, hogy a háta mögöttit utána könyökkel verhesse torkon.
– Tedd, amit mondtam! Indulj! – Utasította határozottan, de nem volt több ideje, máris vissza kellett fordulnia, ha nem akart hátrányba kerülni. Ám a makacs és kétségbeesett hang így is eljutott hozzá.
– Nem hagylak itt meghalni!

Steve elkeseredett volt és dühös. „Hát miért képtelen ez a lány követni egy egyszerű utasítást?!” Nem szerette az ilyesmit, mert mindig bajt okozott, ha valaki nem tartotta be a parancsait.

Nagyon nemes lélekre vallott, hogy a lány nem akarta ott hagyni, de nem értette miért nem látta be, hogy amit szeretne, az nem kivitelezhető. Biztos volt benne, hogy ha ő elindulna a lift felé, ezzel teret adva a katonáknak, azok azonnal tűz alá vennék őket, és ezt igen veszélyes volt megkockáztatni. A pajzsa Emilyt megvédené, de neki nem lenne ideje a liftbe érni. A szérumtól ugyan erősebb, de nem golyóálló – ezt már volt alkalma megtapasztalni. Nagyon kockázatos lenne.

Mikor Furyval megbeszélték, hogy ő lesz a csapat vezetője, és az igazgató tájékoztatta Emilyről, nem hitte volna, hogy ennyi baja lesz még vele.

A lány felé pillantva látta, hogy az még minding nem mozdult, hogy elindítsa a liftet, sőt, kilépett a folyosóra. Nem tudta sokáig feltartani a katonákat, és úgy tűnt, hogy Emilyt sem tudta meggyőzni, tehát kénytelen volt valami mást tenni; az egyetlen dolgot, amit a lány védelmében még megtehetett. Tudta, hogy öngyilkosság; a legjobb esetben is biztos volt, hogy el fogják találni. De a lány makacssága nem hagyott számára választási lehetőséget.

Próbált még nagyobb teret nyerni, majd egy, a közelében álló katonát a földről felrántva a többi felé hajított, és rohanni kezdett. A lány ijedt, kikerekedett szemekkel várta, de ő gyorsabb volt. Mikor az első lövések felharsantak már a pajzsot maga előtt tartó lányt tolta be sebesen a liftbe, a lendület miatt Emilyt valósággal a falának csapva, és rátenyerelt a gombra, mire az ajtó záródni kezdett.

Mivel Steve két fejjel magasabb volt a lánynál, tudta, hogy teljesen kitakarja a fegyveresek elől, de ezt kevésnek tartotta, ezért Emily vállánál és a pajzsánál (amibe a lány továbbra is szorosan kapaszkodott) fogva villámgyorsan lenyomta őt a padlóra, hogy a pajzs teljes védelmet nyújthasson, így nem eshetett baja a körülöttük záporozó lövedékek miatt. Már épp készült közölni Emilyvel, hogy erről igen komolyan el fognak még beszélgetni, amikor egy szúrást érzett a tarkójánál.

†«.¸¸.°´¯`* † *´¯`°.¸¸.»†

Angel épp egy eszméletlen férfit húzott ki egy tömegbalesetet szenvedett német rendőrautóból. A jármű lángokban állt, az utastér kezdett megtelni füsttel. A motorháztető, a tető és a csomagtér égett, ahogy körülöttük az úttest betonja is. Erre magyarázatot adott a tőlük alig száz méterre felrobbant tartálykocsi, vagyis annak maradéka. A füst fojtogató és elviselhetetlen volt, de nem ért rá törődni vele.

Először az alacsonyabb, eszméletlen férfit emelte ki a jármű anyósülésről Heimlich-fogással, majd elkezdte őt lehúzni az autóútról a fű felé. Kissé köhögött és szúrt a szeme a füst miatt. A leállósávnál lépdelt, amikor történt valami.

Olyan erős fájdalom mart a lelkébe, amilyet csak az érezhet, aki megtudja egy szerette halálhírét. A torka elszorult, szemeiből könnyek gördültek le, világos sávokat húzva kormos arcára. Háttal az aszfaltra zuhant, a karjában húzott bőrdzsekis férfi pedig az ölébe esett, de ő mindebből semmit sem érzett a lelkébe beleszakító fájdalom miatt.

És látta. Nem a könnyes szemén át a füsttől homályos látásával, hanem a tudatával, kristálytisztán, mintha csak ott lett volna az arca előtt. A jövőt látta, egy világ jövőjét, mely egyre csak sötétbe borult, s végül a semmi elnyelte azt. Eltűnt.

Aztán vége volt. Ott feküdt, rajta a mozdulatlan alak, ő pedig megpillantotta a fekete füsttel tarkított kék eget maguk felett. Úgy zihált, mintha futott volna, füstmaszatos arca verejtékben úszott. „Nincs elég időm!” – futott át az agyán.

Sebesen felült, és lendületesen lehúzta a férfit az útról. Hátrahajtotta a fejét és rohant vissza a másikért. Mikor odaért egy ijedt, barna szempár nézett vissza rá. A sebesült arca véres volt, beverhette a fejét ütközéskor.

– Beszorultam – nyögte a férfi fájdalomtól eltorzult arccal.
– Nyugalom! – mondta Angel, de ezt a felszólítást nem csak a sebesültnek szánta. Övéből zsebkést húzott elő, kicsapta és végigvágta vele a bal tenyerét. A jobbjával összecsukta a kést, és már hajolt is be a jármű utasterébe, hogy kezét a műszerfalra fektesse, a meglepődött, barna, szétálló hajú férfit pedig a másik alkarjával döntötte hátra az ülésben.

Halkan elkezdett egy furcsa, idegen nyelven beszélni, néhány pillanattal később pedig a kocsi nyikorogni, ropogni kezdett. Olyan volt, mintha tágult volna a férfi körül a hely. Az azonban fájdalmasan felkiáltott a lábát érő fájdalom miatt, de Angel tudta, hogy nincs annyi ideje, hogy gyengéden bánjon a férfival. Nem volt ideje se megnyugtatni, se később kihúzni, ahogy azért sem tudott maradni, hogy rendesen ellássa. Már így is máshol kellett volna lennie...

– Elég lesz! – hallotta meg a férfi rekedtes hangját, és abban a pillanatban a hóna alá nyúlva kihúzta a kocsiból, egészen a fűig. Ott leengedte és a szemébe nézett.
– Figyelj rám! Indulnom kell, azonnal! Semir jól van, csak akkor szólíts, ha nagy baj van!
Ben bólintásával kísérve Angel eltűnt a kék lángok között.

 †«.¸¸.°´¯`* † *´¯`°.¸¸.»†

Emily dermedten figyelte, ahogy a Kapitány bevetődött a liftbe – a lendülettől betolta őt a túlsó falig –, és rácsapott a hidat jelző gombra, majd azonnal a földre nyomta őt. Záródtak az ajtószárnyak, de rengeteg golyó záporozott körülöttük keresztül a liften.

Éppen bezárultak az ajtók, mikor a férfi hirtelen felkapta a fejét, mintha csak váratlanul a lámpára pillantana, majd némán eldőlve kiterült a padlón. Emilyt elfogta a rettegés és a pánik, mert a szőkés férfi nem mozdult többet. De a legijesztőbbek a nyitott, semmibe révedő, tengerkék szemei voltak.

Látta szétterjedni a vérfoltot a Kapitány kék ruháján, és vérbe borulni a lift padlóját a férfi nyaka alatt.
– Steve! – Elszorult torkán csak ennyit bírt kinyögni. A pajzsot nekidöntötte a lift falának, majd remegő kézzel az arca felé nyúlt, hogy lássa, hol sérült meg.

Magában fohászkodott, hogy Tony a liftajtóban várja, hogy levegye róla a karkötőjét és akkor azonnal, jó eséllyel teljesen rendbe tudta volna hozni Rogers Kapitány sérüléseit. De ahogy meglátta a férfi jobb arcát felsikoltott és zokogni kezdett, miközben a vér lassan az egész padlót beterítette.

Döccent a lift és kinyílt az ajtó. Tony és Fury nem erre a látványra számítottak. Emily zokogva térdepelt Rogers felett, kezeibe temetve az arcát és egyre csak azt hajtogatta, hogy „Megöltem őt!” A Kapitány mellkasát és arca jobb oldalát vér borította, ahogy mellette, a falnak támasztott pajzsa egy részét és az egész liftpadlót is. A férfi nyitott, mozdulatlan szemei magyarázatot adtak a jobb szeme feletti sebre, mely nagyon úgy nézett ki, mint egy lövedék kimenete.

Mindkét férfi azonnal lefagyott. Erre nem lehetett felkészülni. Először Fury sóhajtott fel.
– Uram Isten...! – Kezét a szájára szorította. Ekkor Tony közelebb lépett. Elszorult torkán nehezen tudta kipréselni a szavakat.
– Emily! Kérlek, gyere ide! – Elborzadt a tömény vérszagtól, csaknem rosszul lett, de a lányt azonnal el kellett vinnie onnan, kihánynia magát ráért később is. – Emily, kérlek, add ide a kezed! Kérlek!

Nem várta meg, hogy a lány reagáljon, mert eddig sem adta jelét annak, hogy tudatában lenne a jelenlétének, így még közelebb lépett, egy kézzel megtámaszkodott a liftajtón – a támadók visszavonulása miatt már nem viselt páncélt –, a másikkal pedig elhúzta a lány kezét az arca elől, csak hogy szembesülhessen vér és könnyáztatta arcával.

– Megöltem! – sírta továbbra is Emily.
– Gyere velem! – Tony már húzta is fel és ki a liftből, csak hogy a karjaiba zárhassa a továbbra is zokogó lányt.
– Vedd.. le.. a.. karkötőt.. hogy.. meggyógyít..hassam! – Tony alig értette a zokogástól a szavakat, illetve az sem segített, hogy Emily teljesen belefúrta az arcát a pólójába. Stark kérdő tekintettel Furyra nézett, aki Rogers mellett térdelt és lezárta a szőke férfi szemhéjait, majd a saját szemét is behunyta.

– Nem lehet – válaszolta a Tony Emilynek, szinte csak suttogva a szavakat.


Nick utasítására néhány ügynök a lifttel szemközti szobába vitte Rogers testét, hordágyra emelve, tisztelettel. A Zseni továbbra is szorosan ölelte Emilyt, közben gyengéden simogatta a hátát, várva, hogy a zokogás elhalkuljon. Furyra nézett, aki a falnak dőlve állt némán, a szemközti ajtót bámulva. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, és a másik megértette Tony kérését.


Lassan ellépett a faltól a Playboy mellé, és magához húzta a tiltakozó lányt, aki nem nagyon akarta elengedni őt, de végül mégiscsak a fekete férfi karjai között talált új menedékre. Stark hálából bólintott, és elindult a nyitott ajtó felé, de megállt előtte. Az ajtófélfára tett kézzel megtámaszkodott.

Vadul kavarogtak a gondolatai. Egyetlen ok miatt kérte meg Rogerst, hogy menjen el a lányért. Azért, mert biztos volt benne, hogy a technikai-tudományos képességei kimerülnek a telefon és a villanykapcsoló használatában. Esélye sem lett volna feltörni a vírust, ami blokkolta a hajtóműveket, viszont kétség sem merült fel benne, hogy nem tudná megvédeni Emilyt, akár bármi áron. Igaza volt. De akkor is hibásnak érezte magát. Ő utasította a férfit, hogy menjen el és váltsa be az ígéretet, amit ő tett a lánynak, de az árát már Rogers fizette meg.

Zakatoló gondolatai közül egy tompa csattanás rántotta ki, ami a lift mellől érkezett. Ideje sem volt odafordulnia, máris érezte, hogy valami a vállánál félrelökte az ajtóból, és látott valakit berohanni maga mellett, akit mintha kék lángok lengtek volna körül. Érezte az elhaladó furcsa auráját, olyan érzés volt, mintha egy pillanatra felmelegedett volna a levegő. Mikor visszanyerte az egyensúlyát már Nick is mellette állt, előreszegezett fegyverrel. Benéztek a szobába, de bent – bár erre számítottak – nem Loki tartózkodott.

Egy fiatal lány állt az asztal mellett, amire Rogerst fektették. Göndör, vöröses haját két oldalról kissé hátrafogta, fekete, sportosabb ruházata több helyen elszakadt, bőre csupa korom volt és nem lehetett nem érezni a ruháiból áradó füstszagot.

Arca izzadt és sápadtnak tűnt, de könny-fátyolos szemei ijesztőnek hatottak. Ahogy lenézett a Kapitány véres arcára egyszerre tűnt mérhetetlenül szomorúnak és rettentő dühösnek. Tony könnyek nyomait fedezte fel a maszatos arcon, látta, ahogy azok megcsillannak a fényben.


Nem akarta elhinni, hogy amit lát, az a valóság. Steve sápadtan, véresen és mozdulatlanul feküdt előtte. „Az nem lehet, hogy nincs remény...” – gondolta kétségbeesetten. Remegő tenyereit a férfi nyakára és homlokára fektette. Túl késő volt. Elkésett. A zokogás megrázta a vállait, újabb könnyek gördültek végig az arcán. Steve meghalt. Angel alig látta a merev, véres arcot a könnyein át. A veszteség okozta fájdalom az egész lényébe belemart. A fény végleg kihunyt. Az emberiség, ennek a világnak a reményével végleg elveszett. A férfi halálát milliárdok halála fogja követni. Az angyal érezte a sötétség auráját terjeszkedni a világ körül. Vége van.

Csakhogy őt nem ilyen fából faragták. Ő nem törődhetett bele ennyire könnyen a kudarcba, nem engedhetett a sötétségnek. Nem lehetett, nem adhatta fel ilyen könnyen, neki találnia kell valami megoldást – ébredt fel benne az elhatározás. Az ő feladata az élet és a fény megóvása volt, bármi áron. Nem hagyhatta cserben a férfit, mert ha valaki képes volt a Kapitányt megmenteni, akkor az ő volt. Nem azért kapta a feladatot, mert hajlandó volt megtorpanni bármilyen akadály előtt, mert hajlandó volt elfogadni a halált. Eltökélten kicsapta a zsebkését, de egy határozott kiáltás megállásra késztette.

– Azonnal tegye le azt a kést és azonosítsa magát! – A lány Furyra nézett, de barna szemei olyan haragot sugároztak, ami megrémítette mindhármukat. Alig egy másodperc volt, amíg a bal tenyerét feléjük emelte, és ők hanyatt vágódva végigcsúsztak a padlón. A folyosón tértek magukhoz a megdöbbenéstől, de addigra már becsapódott előttük az ajtó és hallották a zár kattanását. Fury a füléhez emelte a kezét.

– Vészhelyzet az egyes mellékpihenőben, technikai csapatot kérek, akik kinyitják az ajtót! – mondta a rádiójába, közben a kilincset rángatva meggyőződött, hogy azt az idegen valóban bezárta. – Kinyitni! – dörömbölt rajta. – A fene vinné el! Stark, maga ismeri?

A kérdezett felé fordult, aki megrázta a fejét, miközben már Emilyt húzta fel a földről.

Ekkor lendületesen kinyílt az ajtó, Fury kezéből kirántódott a kilincs, és az idegen kilépett a helyiségből. A férfi azonnal hátralépett és ráemelte a fegyverét, de ő nem foglalkozott vele, egyszerűen átnézett rajta. Szemét egyenesen Tonyra szegezte, akinek nem kerülte el figyelmét a lány vértől csöpögő bal tenyere, melyről gyakran cseppentek kövér, vörös cseppek a padlóra.

– Kérlek, segíts! – Mielőtt a meglepett Zseni reagált volna, Fury vette magához a szót.
– Azonosítsa magát!

A barna szemek megvillantak. A lány a fekete férfira szegezte pillantását, mely sötétnek tűnt a benne visszafojtott haragtól. Lassan tagolt szavai hangsúlya csak megerősítette, hogy a benne kavargó érzelmek nem voltak túl barátságosak. Tony már biztos volt benne, hogy az idegen nem kicsit pikkel Furyra.

– Maga itt nem utasít semmire, mert ezek után egyetlen percet sem pazarolok el azzal, hogy magához szóljak! – majd visszafordult Tonyhoz, tekintete pedig meglágyult, mintha a korábbi düh semmivé lett volna. Határozottan reagálást várt tőle, de a férfi nem értette. Ki ő és miért jött? Mit akar?
– Miért? Vagy mi célból segítsek?

Az idegen kissé oldalra döntötte a fejét és elgondolkodva válaszolt. Biztosra kellett mennie.
– Hogy törleszthess a megfizetett árból.

Paff! Mint ha egy pofon csattant volna az arcán, kissé leesett az álla is. – „Honnan a jó büdös fenéből tudja?!” – Pontosan a lelkébe talált. Oda, ahová a Rogers halála miatti bűntudatot és fájdalmat zárta. A lány a szavaival valósággal kirántotta a csapóajtót, és az érzelmek megrohanták.

Nem volt joga ekkora felelősséget a szőke férfira hárítani. Hibásnak érezte magát a halála miatt, ha nem is teljesen, de nagy részben. Ha tehetett volna bármit, amivel a hibát helyrehozhatta volna, azt azonnal megtette volna, ez egy pillanatig sem volt kétséges számára. De a lány valóban ehhez kérte a segítségét? Képes lehetett visszahozni a Kapitányt a halálból ez a különös idegen? Nem nagyon volt mit veszítenie, a segítségét pedig nem tagadhatta meg, ha van esély Rogersen segíteni. Őrültség volt, de bólintott. Lenézett az őt ölelő, könnyes arcú lány szemébe.

– Em, kérlek, maradj Furyval, amíg… nem végzek!
– Na de…
– Kérlek, fogadj szót! – szakította félbe szigorúan a lány ellenkezését, aki erre csak tétován bólintott. Legutóbb az engedetlensége valaki életébe került, és ezt, amíg él, nem fogja elfelejteni. Lassan elengedte és hátrébb lépett a férfitől. Azonban az igazgató sem hagyta szó nélkül a dolgot.

– Stark, megtiltom, hogy...!
– Nem! Megteszem, amit kér! – Tony határozott léptekkel megindult az ajtó felé, az idegen pedig félrehúzódott, hogy beengedje őt.

A szobában, ami a hídon dolgozók első számú pihenője volt, már szétterjedt a vérszag. Tony köhögött párat, hogy leplezze és elmulassza a rosszullétét, közben pedig hallotta becsapódni az ajtót maga mögött. A lány elsietett mellette, és neki leesett az álla, ahogy körbenézett a kis helyiségben.

A falakon, ahol nem volt bútor, számtalan tenyérnyomot és rajzolatot látott. Mind vörösen csillant meg a reggeli napfény első sugaraiban. Tony azonnal összekötötte a lány véráztatta tenyerét a nyomatokkal. Az álmennyezeten egy nyitott tenyérnyomot látott; vonalak indultak ki belőle és furcsa minták voltak körülötte. Alatta, a szőnyegen Rogers feküdt, az asztal, amire fektették a fal mellé lett félretolva.  Ezüstös felületén foltokban állt a férfi vére.

– Most egy olyan világba készülsz belépni, ahol hihetetlen és különös dolgokat fogsz látni és érezni – mondta neki az ismeretlen.
– Tudsz segíteni? – Tony a vérfoltos asztallapról elvonva a tekintetét a lány szemeibe bámult, aki már a Kapitány fejénél térdepelt. Tőle karnyújtásnyira egy égő gyertya és egy pohár víz pihent.
– Mindent megteszek, ami csak lehetséges.
– Mit kell tennem?

– Az ajtót bezártam – intett a fejével a megfelelő irányba. Tony egy újabb tenyérnyomot látott az ajtó sötét borításán. – Semmiképp ne nyisd ki, mert kintről megpróbálnak majd bejutni! Amit tennem kell, ahhoz hihetetlen nagy energia és koncentráció szükséges, ezért semmi esetre se zavarj meg, és amíg nem vagyok magamnál, neked kell ellátnod őt. Mindent megtalálsz, amire csak szükséged lehet.

– Ki vagy te?
– Nincs időnk most magyarázkodásra, de később mindent meg fogsz tudni. – A lány tenyereit a szőke férfi fejsebeire szorította. – Kérlek, amíg tart, ülj le, maradj mozdulatlan és csendben.

Tony bólintott, aztán sietve letelepedett az ajtó mellett a fal tövében. Bár a szobában volt egy egészen puhának tetsző kanapé, ő nem érezte szükségét, hogy arra üljön, mikor Rogers teste is a szőnyegen feküdt, mellette pedig térdepelt a lány.

 †«.¸¸.°´¯`* † *´¯`°.¸¸.»†

Az idegen lassan felemelte a fejét és tekintetét a plafonra függesztette. Tony kissé meglepő dologra lett figyelmes: emlékei szerint a lánynak az imént még barna szemei voltak, most azonban tengerkék szemekkel meredt egy pontra, valahol a mennyezeten. Olyan kék szemeket Tony tudomása szerint csak egy ember birtokolt, ő pedig előttük feküdt a szőnyegen.

– Kezdheted! – mondta a lány halkan maga elé. Tony nem értette pontosan. Kihez beszélt? Nem neki mondta amit mondott, de akkor kinek? És amikor a levegőt kettészelte egy hatalmas villámlás hangja, amibe nem csak az ablak, de minden, még Tony tüdeje is belerezonált, akkor jött rá, hogy mekkorát tévedett.

A villámok sokasodtak, enyhe sötétedést és kövér esőcseppeket hozva magukkal. És akkor Tony megvilágosodott. Nem csak Rogers nézett már rá ilyen egyedi, tengerkék szemekkel. Hanem Thor is.

Ez volt az utolsó tény, amit a gyorsan egymást követő események során biztosan tudott. A Zseni innentől már elvesztette az események fonalát.

Alig volt egy-egy másodpercnyi szünet a villámok között, és attól félt, hogy a természetfeletti villámok zuhatagában a bázis megrongálódik. Mire a tekintete visszatért az idegenre, az véres kezeit összekulcsolva, félig lehajtott fejjel imádkozott. Legalábbis ő ezt gondolta, mivel tenyerei alól finoman sodort, ezüstlánc futott ki. Lehunyt szemei alatt újabb könnyek nyomait fedezte fel maszatos arcán. Halkan, de folyamatosan mormolt, idegen szavai néhol sziszegősen, néhol dallamosan csúsztak le ajkairól.

Tony szíve összefacsarodott a látványra. A lány testtartásából és lényéből sugárzott valami... szívbe markoló könyörgés. Meghunyászkodás. Reménytelenség. Arcáról a könnycseppek hol összekulcsolt tenyereire, hol Rogers arcára cseppentek.

És érezte. Valami történt. Valami megváltozott a levegőben. A szoba megtelt valamilyen belülről melegítő forrósággal. Meglepődve nézte, ahogy először a lány tenyerei borultak kék lángokba, majd a szőnyegen heverő gyertya lángja is beszíneződött.

Az idegen felemelte a fejét és tekintetét az álmennyezeten lévő mintára szegezte, de halk, dallamos mormolása nem szakadt meg. Tony ekkor már a villámok felvillanásában és a tompa, kissé borús fényben egy sötétebb kék árnyalatát vélte látni az idegen szemeiben. A Playboy nem akart annyira hinni annak, amit látott. – „Színváltó szemek? Ugyan már, nyilván rosszul látom a gyenge fényben..!” – győzködte magát.

A lány kékbe borult tenyereit szétválasztva, jobbjával előszedte övéből a zsebkését, kicsapta, és halkan mormolt szavaival kísérve végigvágta véres, bal tenyerét, melyen ott futott keresztül a nyaklánca. Tony elborzadt, ahogy a fiatal lány kezei egy pillanatra se tétováztak, meg sem remegtek, ahogy a kését a saját tenyerébe mártva végighúzta rajta egy mély, vértől csepegő sebet okozva.

A tenyerén pihenő, apró medált a rengeteg vértől nem láthatta, de az idegen nem is hagyta sokáig vizslatni, mert tenyereit ismét Rogers fejsebeire szorította. Bal kézfeje, mely alatt ott lapult a medálja, került a Kapitány homlokára, jobbja pedig a tarkójára. Lassan a szőke férfi feje is lángba borult, majd a lángok szétterjedtek a testén, kék fénnyel világítva be az egész szobát. Az idegen odahajolt a férfi füléhez, de a Milliomos nem hallhatta, hogy mit súg bele.

Tony nem mert megszólalni. Félt, hogy bármit is tenne vagy mondana, azzal megzavarná az idegent, aki külön figyelmeztette, hogy ezt még véletlenül se tegye. De ami történt, az lehetetlennek tűnt. Tényleg látta megemelkedni Rogers mellkasát, vagy csak a fények játszottak vele? Aztán látta, ahogyan a Rogers szemei felnyílnak és elnyílt szájából meghallott egy elfojtott hangot, egy halk nyögést, ami csakis a másik férfitól származhatott.

Igaz lehet? Valóban hihet a szemének? Vagy ez csak egy búfelejtő, átkábítószerezett éjszaka csalfa képe lenne, mint amilyen oly sokszor átverte már? – gondolatai vadul kavarogtak. Hirtelen fújta ki a levegőt és kapott újra utána. Észre sem vette, hogy mikor kezdte visszatartani azt. Nem lehetett átverés, ami történt. Az egész levegő telítve volt valami megfoghatatlan erővel. Valami természetfelettivel.

A lángok lassan kihunytak mindenhol, még az idegen melletti kis gyertya is elaludt. A lány lassan kiterült a szőnyegen, és nem mozdult többet. A villámok megszűntek, a napsugarak pedig tisztán ragyogták be a szobát, természetes fénybe vonva mindent. A hirtelen támadt, dobhártyaszaggató csendet csak a szőnyegen heverő férfi zajos légzése szakította meg. Még ideje sem volt felocsúdni, amikor Tony meghallotta a pittyegő hangok szabálytalan ritmusát.

Tétován felkelt és hamar behatárolta a forrást. Ahogy fél térdre ereszkedett a továbbra is mozdulatlan Rogers mellett, észrevette a jobb csuklóját körülölelő karkötő-félét. Tony sejtette, hogy a Kapitány nem igazán hord ékszereket, de ahogy megemelve a másik férfi karját rápillantott, rögtön látta rajta, hogy az nem is ékszer.

A fém anyaga teljesen körbefonta a csuklóját, sehol nem volt egy pöcök, gomb vagy kapocs, csak egy téglalap alakú kijelző az elején. De azon baljós dolgokat látott: az előtte fekvő orvosi adatait. A kijelző egy testet mutatott, megjelölve rajta a sérülések helyét, típusát és a Milliárdos még az apró betűs következményeket is ki tudta betűzni a rengeteg adat között.

Látta, hogy a Rogers ruháján lévő, a mellkasán megszáradt vérfolt ismét átnedvesedett és terjedni kezdett. Tony szakvélemény nélkül is tudta, hogy komoly a sérülés és a Kapitány azonnali ellátásra szorul, különben elvérzik. Azonnal felkelt és az ajtó felé indult, de megtorpant előtte. A lány kifejezetten megtiltotta, hogy kinyissa, és azt mondta, hogy neki kell ellátnia Rogerst, amíg ő nincs magánál. Visszafordult és a lányhoz sietett.

Finoman a hátára fordította, de látta, hogy ő sem fog magához térni, mert igen rossz állapotban volt. Megvágott tenyeréből erősen folyt a vére, egy foltban már eláztatta a szőnyeget is, arca pedig holtsápadtnak tűnt. Orrából néhány vércsepp futott végig az arcán, barna és kék hajtincsei... kék? Tony meglepetten nyugtázta, hogy a lány néhány tincse bekékült, pontosan olyan árnyalatra, mint amilyen lángokat hozott létre korábban.

De nem ért rá, így azonnal a háttérbe kellett száműznie az információt, hogy egy másikat megtalálhasson. Ugyanis ha neki kellett ellátni mindkét sérültet, akkor felszerelésre és piszok nagy mázlira volt szüksége. Őrültség.

A szükséges holmikat az egyik sarokban találta meg puha pokrócok, törülközők és néhány orvosi keresztes ládikó formájában. Mikor a holmikkal a kezében visszafordult, ijedtében hátratántorodott.

Rogers mellett egy robot ült. Négy lábával, testtartásával nagyon hasonlított egy macskára, kivéve, hogy ültében is legalább Tony derekáig ért. Mikor kissé összeszedte magát, elvégre is, Ő Tony Stark, a Vasember, csak nem rémül halálra egy géptől, csak ennyit mondott:

– Helló! – de ez is inkább nyögés volt, mintsem köszönés. Aztán a jövevény felemelte egyik karját és fém-ujjaival rámutatott Steve-re, majd a fejével először Tonyra, utána ismét a szőke felé biccentett, mintha csak azt mondaná, „Igyekezz, mert sok a dolgod!”. A Zseninek viszont nem tetszett, hogy egy gép kioktatja, ráadásul egy olyan, amit nem ő épített.

– Tudom, nagyokos! – vetette oda morcosan, majd odatelepedett a férfi másik oldalára. Felcsapta a műanyag láda fedelét, csak hogy utána tanácstalanul megvakarja a fejét. – Ki vagy? – fordult a mellé mászó robot felé, miközben feltúrta a láda tartalmát.

A gép fémes ujjaival finoman kiemelt egy pár gumikesztyűt a dobozból és felé nyújtotta. Gépies, csikorgó hang hagyta el a fejét, ami valahogy úgy hangzott "Amy", majd ujjával az egyik lábára bökött, amin vörös, nagy betűkkel állt; AMEE. Tony ezt elfogadhatónak tartotta.

– Oké, kislány. Gondolom nem véletlenül kerültél ide, szóval tudsz nekem segíteni? – Amee már a lány megvágott tenyerével a kezében fordult vissza felé, hogy egyik karját felemelve, két ujját közel tartva egymáshoz jelezze: "egy kicsit". Közben Tony már belebújt a kesztyűbe és a felső réteg ruhát próbálta lehámozni a szőke férfiról.

Kissé frusztrált volt; mikor igent mondott, azt gondolta, hogy csak pár ragtapaszt kell feltennie. Elvégre ő nem orvos, nem tud szakszerű ellátást nyújtani Rogersnek, pedig az állapota ezt kétség kívül sürgősen megkívánta volna. Steve zajosan vette a levegőt, mintha minden lélegzetért megküzdene, hideg verejtékben úszott és sápadt volt, akár a fal. Véres ruháját Tony alig győzte lebontani róla, de addigra Amee ismét mellette ült.

– Nem tudom, az a lány mit vár tőlem, de ide nem lesz elég egy egyszerű nyomókötés! – Kezeit a mellkasát ért sebre szorította, hogy a vérzést csillapítsa. – Abban az átkozott dobozban pedig csak kötszerek vannak!

Amee megbökte, hogy észrevegye őt. Felé nyújtott tenyerében tenyérnyi gézlapok feküdtek. Tony kelletlenül ugyan, de érte nyúlt, viszont a robot megragadta a csukóját és nem eresztette. A hideg, fémes ujjak szilárdsága váratlanul érte Tonyt. A robot a Zseni tenyerét felfordította, beletette a gézlapokat és egy apró üvegcséből mélylila színű folyadékot öntött rájuk, bőven eláztatva azokat. Tony értetlen tekintetére a robot saját tenyerét az övé mellé tette, majd a levegőben megfordította, végül rámutatott Rogers mellkasán fekvő kezére.

– Tegyem rá? – kérdezte bizonytalanul a Milliárdos, mire a gép bólogatni kezdett. – Hát, jó, ha te mondod.. de mi ez a lötty rajta? Mire jó? – Miközben ő a sebre szorított tenyerét lecserélte a gézlapot tartóra Amee fémes ujja egy, a szőnyegre cseppent vércseppre mutatott. Tony értette.

– A vérzésre? – Újabb bólintás. – De ez nem gyógyszer, ez valami spéci cucc. Honnan szerezted?

Amee most arra a helyre mutatott, ahonnan Tony elvette a felszerelést. Ott egy felnyitott fedelű faláda hevert. Még Rogers mellől is látta, ahogy abban több üvegcse megcsillant a reggeli napfényben. Pontosan emlékezett rá, hogy azért nem vette el, mert nem gondolta, hogy használható dolgot találhatna benne.
– Ó! Téged az ég küldött!

A robot megrázta a fejét és a lányra mutatott.
– Így már értem – bólintott rá.

A seb vérzése minimálisra csökkent alig pár perc alatt, és Tony elkezdte bekötözni, bár nem volt könnyű dolga; a Kapitány kigyúrt testét nehéz volt forgatni és emelgetni.
– Nem tudnál segíteni? – pillantott kimelegedve Amee-re, de az csak megrázta a fejét. A fém asztal lábához ugrott, és ujjait végighúzta rajta. Éles csikorgás közepette hagyott karmolás nyomokat a fémen, majd meg is kopogtatta azt.

– Értem, túl keménynek érzed magad! – Grimaszolva próbálta elviccelni a dolgot. Mikor végzett, Amee újabb bökésére felemelte a fejét. Egy lapos, műanyag, kék dobozt nyújtott felé a segédje. Lehúzta a vértől csöpögő gumikesztyűit, de Amee nem adta a dobozt a kezébe, míg egy másikat fel nem vett. Felpattintva a fedelét apró, gombelem-szerű tárgyakat talált benne kis rekeszekkel elválasztva. Kibetűzte az egyikbe vésett feliratot.

– Ezek.. vércsoportok? – A robot bólintott. – Ezekben vér van? – Döbbent kérdésére újabb bólintást kapott. – De én nem tudom Rogersét… – Aztán bevillant neki. – A karkötő!

Hamar megemelte a férfi karját és szeme a kis kijelzőre tapadt.
– Megvan! – Sietve kiemelt egyet a megfelelő rekeszből, majd megdermedt. – Hogy működik, le kell nyelnie?

Amee hevesen megrázta a fejét. Megragadta a vért tartó kezének a csuklóját, és Rogers nyaka fölé vezette. Ahogy a fémkapszula hozzáért a sápadt bőrhöz, odatapadt. A gép bökdösésének nyomására Tony még egy fémet nyomott a kapitány nyakára.

– Oké, most jön a neheze, meg kell fordítani, mert a hátán is van valami! – azonban Amee azonnal a rávezette a megoldásra. Ismét megfogta, ezúttal a bal csuklóját, és a Kapitány jobb csuklójához érintette a tenyerét. Tony ,,Akkor legyen így" gondolattal ráfogott a férfi karjára, Amee pedig felemelte és Rogers arcának bal oldalára vezette. A Playboynak kezdett beugrani egy régi emlék az elsősegély tanfolyamról. Aztán a robot elengedte, ezúttal a jobb csuklóját ragadta meg, és a Kapitány medencecsontjának oldalára helyezte Tony tenyerét. Végül elengedte, és a levegőben tett egy enyhe, toló mozdulatot.

– Aha... – dörmögte Tony, jelezve, hogy érti. Bár nem volt tökéletes elsőre, a robot azonnal segített neki megtámasztani Rogers arcát. De tévedett. Nem ez volt a neheze. Ahogy csillapította a férfi lapockája feletti sérülés vérzését és kitisztította, idegesen felszisszent.

– Ez lőtt seb és nincs kimenete. Bennakadt az a kibaszott golyó! – Mérgesen és tanácstalanul nyomott vissza rá egy a mélylila folyadékkal átitatott újabb gézlap adagot. Kérdőn tekintett Amee-re, aki egy fémes színű, henger alakú tárgyat nyújtott felé. Újból megszabadult a kesztyűitől és elvette. Az egy hengerbe tekert lap volt, a kezében csaknem magától, egy pattanást követően kisimult. Kb. A4-es méretén azonnal kirajzolódtak az alatta látott tárgyak kékes vonalai. Ahogy Rogers fekvő alakja fölé emelte, a férfi csontjai vonalazódtak ki a tárgy felszínén. Látta a lapockacsontba fúródott, roncsolódott lövedéket és a környékén több, apró darabkát, amik vélhetőleg a lövedék darabjai voltak.

Azonnal felismerte az idegen tárgyakat, mert a képen élénk fehéren jelentek meg. Egy oldalról vetett pillantás elég volt arra, hogy Tony lássa, a fém becsapódott, átfúrta a lapockacsontot, de megszorult benne, ráadásul a becsapódáskor darabok robbantak le belőle. Nagyon szerencsétlen és fájdalmas sérülés volt ez. Pont, ahogyan ő is érezte magát.

– Ezt nem tudom csak úgy kivenni! Kicsit többre van szüksége, mint az én kontár kezem! – fakadt ki Tony a robotnak, mert nem ő akart lenni a szerencsés, aki felvágja a férfi hátát. Amee oldalra döntötte a fejét, mint korábban a lány is. Aztán bólintott, így Tony fellélegezve kötötte be azt a sebet is. Végül egy takarót terített Rogersre és egy kézmosás után a lány mellé telepedett, hogy őt is ellássa.

Mivel Amee egy vérzéscsillapítóval átáztatott törülközővel körbetekerte a tenyerét, a seb nem vérzett. Átkötötte, letörölte a lány arcáról a vért, majd a korábban alkalmazott technikával fektette az oldalára. Dolga végeztével visszaült az ajtó mellé a padlóra, hogy gondolataiba mélyedhessen.

A sípolás egyre hangosodott. Tony lassan visszatért a valóság szúrós talajára, és észrevette, hogy Amee hirtelen a szőke férfi mellé ugrott. Mire kintebb húzta a Kapitány kezét az arca alól, ő is odaért melléjük. A robot kapkodva mutogatott a csuklón fekvő kijelzőre, de Tony nem nézett rá.

Pillantása megakadt Rogers arcán, amire ráncokat vetett a fájdalom és ezért meg-megrándult. Néha kisebb levegő után kapott, egész teste görcsben állt, ujjai feszülten görbültek a szőnyegen. Tony kézfejét aggódva a férfi verejtékes arcához érintette, és túl forrónak találta azt.

Engedve Amee akaratának, aki úgy rángatta a karját, hogy az már-már belezsibbadt, tekintetét a kijelzőre függesztette. A szerkezet hangosan sípolt, és Tonynak hamarosan sikerült kiböngésznie, hogy miért. Rogers vérében túl sok volt egy bizonyos Pb jelzésű kémiai elem, emiatt a vérnyomása 167/118 Hgmm volt és szabálytalan, ahogy a légzése is.

– A picsába! – szitkozódott dühösen. Ő Tony Stark, nincs olyan elem a periódusos rendszerben, amit ne ismerne vegyjelestül, vegyületestül, tekintve, hogy már maga is hozott létre egy új elemet. Hogy ne tudta volna, hogy a gép ólommérgezést jelez Rogers vérében. Csak nem értette, hogyan volt lehetséges ez.

– De hiszen ekkora fokú mérgezéshez több fém, és ilyen reakcióhoz hetek kellenek! – Dühös volt, mert nem értette, és így segíteni sem tudott. Amee a Rogers hátán lévő sebre mutatott, de a férfi letorkollta. – Nem, egy teljes tármennyiségű skúló kellene ilyen mérgezéshez, egy rohadt lövedék ehhez egyszerűen nem elég!

A robot türelmetlenül megrázta a fejét egy dühös macska fújásához hasonló hang kíséretében ismét rámutatott a sebre, majd hátat fordítva nekik a ládához ugrott, kikapott belőle három üveget, amik közül az áttetsző folyadékkal telit a kezébe nyomta. Sietve rá, majd Rogers szájára mutatott. Tony rábólintott, de a feladat végrehajtásához majd három perc kellett, míg esetlenül a hátára fordította, kinyitotta a száját és leimádkozott néhány kortyot a Kapitány torkán, egy pillanatra sem felejtve mantrázni, hogy nem gondolta komolyan a korábbi, – ,,Ha lesz lehetőségem, rögtön vízbe fojtom!”– elhatározását. Végül visszafordította oldalfekvésbe.

– Van fájdalom-, és lázcsillapító a varázsdobozodban? – A kijelző tájékoztatta, hogy a vérnyomás visszaesett a mérgezési szinttel, de az ólom nem tűnt el teljesen. – Egyáltalán miért ennyire lázas? – A kijelzőn megtalálta a hőmérsékletet; negyvenhárom fok! Idegesen felszisszent. – Azonnal le kell vinni a lázát!

Amee bólintva törülközőket nyomott a kezébe és a hátsó helység irányába biccentett, Tony pedig sietve beáztatta azokat a fürdőben jéghideg vízbe. Mielőtt ráterítette volna Rogersre, Amee behajtotta őket, a belső felükre élénk, tinta kék folyadékot csepegtetett, majd azt a férfi tarkója és csuklói alá tette, aki összerándult a hirtelen őt érő hideg miatt. Bár egy leheletnyit jobban lett, a görcsök kicsit enyhültek, de továbbra is sápadt volt és folyt róla a víz.

Azonban a robot Tonyt sokkolta le jobban, mikor a Zseni meglátta, hogy szikét, fogót, gézlapokat és kesztyűt készített ki.
– Na ne! Szerintem közös érdekünk, hogy Rogers túlélje a mai napot... – De a gép nem hagyta végigmondani, dühös fújással elé ugrott, megragadta a csuklóját és lerántotta a földre a szőke férfi feje mellé.

Megijedt, hirtelen azt hitte, a ”macska” megunta a nyafogását és erőszakkal akarja jobb belátásra bírni, de aztán megérezte a hideg fém kemény szorítását a csuklóján, majd a nyakán, és mire feleszmélt, már Rogers arcával egy vonalba kerülve a kis képernyővel szemezett. A hideg ujjak szorítása megszűnt, a robot a kezét immár arra használta, hogy rámutasson a hőmérsékletre és a mérgezési szintre, aztán a vérnyomásra, utána Rogers hátára.

– Oké! Ha ennyire ragaszkodsz hozzá, akkor legyen! – adta meg neki az igazat Tony a nyomás hatására. Az ujj rámutatott a nála lévő, jégkék színű folyadékkal teli üvegre, aztán le a padlóra, végül a hőmérsékletre.

– Ez a lázcsillapító! – tippelt Tony, Amee pedig bólintott. Majd egy jó erőset bökött az oldalába, mire a férfi méltatlankodva felkiáltott. –  Ááá! Ezt most mért...? – A robot a föld felé mutatott, végül egy utolsó, sötétkék folyadékos üvegre.

– Oké, ez a fájdalomcsillapító! Ide vele, hagy töltsem bele! – bökött fejével Rogers felé.

Már nyúlt az üvegért, amikor a robot ismét megragadta, de ezúttal az asztalhoz rántotta. Felállította rá a vérzés-, a láz-, és a fájdalomcsillapító üvegét egymás mellé és megvárta, míg Tony maradéktalanul rá figyel. Mikor ez megtörtént, az asztal mellől úgy tett, mintha a korábban látott, áttetsző folyadékos üvegcséből az asztalra öntene, a többi üveg alá. Ugyanakkor egy söprő mozdulattal letolta a három üveget az asztalról, de mindhárom megúszta törés nélkül, ott lapultak a fémes ujjak között. Tony megvilágosodott.

– Tehát az – mutatott az átlátszó üvegre –, semlegesíti az ólom egy részét, ahogyan azokat is... – mutatott a többire, Amee pedig bólintott. Nem volt boldog. Rájött, hogy akkor tényleg kénytelen lesz felvágni Rogers vállát, mert a férfi nem lesz jobban, amíg a golyó a testében van. A robot már a Kapitány mellett kuporgott.


Tony sietve odatelepedett Rogers mellé. Általában a legtöbb dolgot lazán vette. Ha valami nem úgy sikerült, ahogyan kellett volna, megvonta a vállát és vagy kijavította a hibát, vagy továbblépett. Sosem törődött a kritikákkal. De pontosan tudta, hogy itt többről van szó, mint egy hibáról vagy sikertelen munkáról. Ha most elront valamit, az végzetes lehet – ez a gondolat pedig megrémisztette.

Mielőtt elkezdték a beavatkozást, a robot tanácsára egy sárgás folyadékot erőltetett Rogersbe. Alig két perce döntött bele abból a semlegesítőből, de a tünetek enyhülése csak rövid ideig tartott ki. A tarkójára és a csuklóira tekert törülközők mit sem csökkentettek a lázán.

Tony épp lebontotta a kötést a hátáról, amikor Amee egy másik nedves törülközőt nyomott a kezébe, de ahogy a Zseni hozzáért, felszisszent. Annyira hideg volt az anyag, hogy szinte égette a bőrét. A robot fémes ujja rámutatott a Kapitány lecsupaszított vállára, de Tony ezt nem tartotta túl jó ötletnek.

– Tudod, ha én ezt most rányomom a felhevült testére, Rogers ki fog ugrani a bőréből, és az első dolga lesz engem megölni a kínzásáért...

Amee türelmetlenül fújva oldalba bökte és rámutatott a törülközőre, majd a földre, végül a saját csuklójára.

– Oké, oké, értem..! – Amee figyelő pillantásától kísérve két tenyérrel nyomta Rogers sérült lapockájára a jeges anyagot, és a hatás azonnali volt. A sípolás hangszíne megugrott, majd visszaesett. Steve élesen levegő után kapott és megrándult, de nem ébredt fel, amin Tony igencsak csodálkozott.

– Hogy-hogy nem…? – Amee gumikesztyűt adott a kezébe, miközben az egyik üres üvegre mutatott. A Milliárdos épphogy felvette, a robot máris egy szikét nyomott a kezébe, a másikba pedig a röntgen-lapot. Amee ismét megkocogtatta saját csuklóját, hogy megsürgesse őt. Tony leemelte a jeges anyagot Rogers hátáról, betámasztotta a kezeit a fagyosra hűlt bőrön, nagy levegőt vett és vágott.

Igyekezett a kép alapján a legjobb szöget és mélységet eltalálni, de Rogers kigyúrt hátában a csontokat vastag izomrétegek fedték, így mélyre kellett vágnia. A vér azonnal lefolyt a sápadt háton.


Voltak rizikós pillanatok. Tony utólag visszagondolva nem tudta volna megmondani, hogy melyik volt a legrosszabb. Talán amikor Rogers először felüvöltött, vagy mikor a szőke öntudatlanul védekezve csaknem betörte az orrát a könyökével, de a címre joggal pályázhatott volna az a mozzanat is, amikor kirántotta a beszorult lövedéket a csontból, amire Rogers „igen rosszul” reagált.

Mikor a Zseni látta a férfi karját az arca felé lendülni, már tudta, hogy nem tudja elkerülni az ütközést, és a szemét automatikusan összeszorította. Egy fémes csattanás és egy tompa puffanás hangjára nyitotta ki ismét a szemeit. Amee egyik vasmarka szorult Rogers csuklójára és nyomta azt a szőnyegre az eszméletlen arca előtt. A robot sürgetően fújt Tonyra, aki visszafordult a munkájához. Mikor meglátta az eldeformálódott fémet a fogó után nyúlva nyugtató hangon megszólalt.
– Oké cimbora, ez most fájni fog, de igyekszek gyors lenni.

Nem, mintha tényleg hitte volna, hogy a másik meghallja őt. Bár a Kapitány nem ébredt fel teljesen, a fájdalomra reagált. Teste izzadtságtól csillogott, tagjai merev görcsbe rándultak, akárcsak az ujjai. Zajosan és rendszertelenül kapkodott levegő után és Tony szinte az arcán érezte a Katona testéből sütő hőt.

Teljesen beszorult, ezért a fogóval határozottan fogott rá a véres fémre és hirtelen rántotta ki azt. Szinte fel sem fogta akkor, hogy mi történt, csak a Kapitány ordítását hallotta. Éppen hogy látta megmozdulni Rogerst, de mire a sebről felpillantott, már csak annyit látott, hogy a férfi másik karját és a nyakánál fogva a fejét is egy-egy vasmarok szorítja le a szőnyegre. Látta a szőke küzdelmét, ahogyan erőlködve megemelte a fejét néhány centiméterre a földtől, de Amee azonnal és hirtelen küldte újra padlóra, egy pillanatra se eresztve.

Nem ért rá tovább nézelődni, elkezdte kiszedegetni a kisebb darabokat. Eléggé vérzett a seb, már több véres gézcsomag hevert körülötte, de mivel csak akkor törölgetett, ha a vér zavarta a munkában, nem fordított figyelmet az izzadt háton végigcsorgó vércseppekre. Arra ráért később is, a darabok kiszedésével minél előbb végezni akart.

A karperec egyenletesen pittyegett és a szőke férfi is egyre csendesebb lett. Tony a sebet Amee „útmutatására” keskeny, fehér tapaszkákkal ragasztotta össze varrás helyett, végül pedig alaposan átkötötte. Nézte, ahogyan a fémes ujjak lassan meglazultak a sápadt bőrön, végül, ahogy Rogers nem mozdult, elhúzódtak.

Vörös, véraláfutásos nyomok maradtak a fehér bőrön, jobb csuklója pedig a karperece mentén vérzett is. Tony emlékezett rá, hogy Amee azt a karját kapta el először, de a férfi többször is megpróbálta kirántani a fém ujjak szorításából.

A Milliárdos a következő adagot a semlegesítőből már nehezen tudta megitatni Rogersszel, mivel csak Amee segítségével tudta a hátára fordítani a görcsös testet.


A Kapitány állapota percek alatt változott. Ahogy a semlegesítő kitisztította a véréből az ólmot a görcsök szinte azonnal megszűntek, a tagjai elernyedtek, a vonásai pedig kisimultak. A kijelzőn megszűnt a mérgezési mutató, Tony ezt győzelemként fogta fel. Visszafordította Rogerst az oldalára, ellátta a csuklóját, ráterített egy takarót és visszaült a fal mellé. Tekintete a lányra esett, de az ő állapota nem mutatott változást.

Rémálmából Amee rázta fel, de Tony igazán hálás volt, hogy nem kellett a végét is átélnie. Álmában a mai nap egy kiszínezettebb változata fogadta, ami rá nézve nem volt túl fényes. Folyt róla az izzadtság és valósággal kapkodta a levegőt. Talán még kiabált is, bár ezt inkább nem kérdezte meg a robottól. Néhány lélegzetvétel után megnyugodott annyira, hogy észrevegye Rogerst, aki ültében két kézzel fogta a fejét. Tony sietve felkelt és mellélépett.

– Jó reggelt! Már azt hittem sosem ébred fel. – Mikor a Katona nem felelt és nem is mozdult, még Starkosan hozzátette: – Jól van? Elég szarul néz ki...

Nem kapott választ, és Tony kissé aggódott, hogy a másinak talán valami baja van. Látta, ahogy a szőke nehezen és össze-vissza veszi a levegőt, ezt pedig nem találta kielégítő reakciónak.
– Jobb lenne, ha visszafeküdne! Hallja amit mondok? Nincs jó színben és pihennie kéne! – Ismét semmi reakció nem érkezett és ezt a Milliárdos nem érezte normálisnak. – Rogers, hall engem? Rogers!

Finoman megrázta a férfi vállát, mire halk, szakadozó szavakat hallott.
– A..fej..em...

Tony azonnal tudta, hogy segítsen. Előkereste a sötétkék folyadékos üvegcsét, de kissé elbizonytalanodott, ezért Amee-hez fordult.
– Ez a fájdalomcsillapító, ugye? – Végtére is, három féle kékszínű folyadék volt, ő pedig igazán nem akart Rogers állapotán tovább rontani. A robot bólintott és rámutatott a szőnyegen álló vízzel töltött pohárra. – Öntsem bele?

Amee két ujját közel tartva egymáshoz felelt, ő pedig követte az instrukciókat. A poharat úgy tudta Rogers tenyerébe nyomni, hogy a kezét előtte le kellett feszítenie az arca elől. Végül kis rásegítéssel, de megitatta vele. Még nem is itta ki teljesen, mikor kicsúszott a pohár az ujjai közül és a folyadék a szőnyegen végezte. A Katona izzadt, szőke tincsei az arcába hullottak, ahogy a fejét ismét lehajtotta.

Tony javulást remélt, de a Steve továbbra sem kommunikált. A felvetődött ötlet, hogy talán komolyan haragszik rá az ellátása során elszenvedettekért, egyszerűen kezdett illogikusnak tűnni. Rogers nem ilyen volt. Látta, hogy egyik tenyere a szúrt sebén, a másik a mellkasán fekszik. Mikor korábban megrázta a vállát érezte, hogy a bőre továbbra is forró a láztól. Meg kellett tudnia, hogy miért lázas. Ez az egész állapot nem volt normális.

– Jobban érzi magát? Rogers! A picsába! – Tony ekkor vette észre, hogy a Kapitány tenyere alól vér szivárog, és a hátára pillantva is ugyanezt látta. – Feküdjön vissza! – mondta neki hangosabban.

Steve megemelte a fejét és Tony egy zavaros, tengerkék szempárral nézett szembe. A Milliárdos azonnal lefagyott, de nem attól, ahogyan Rogers ránézett, hanem amivel. Az a tengerkék szempár megváltozott. Barna foltokkal tarkult a kék szín, de még mielőtt alaposabban megnézhette volna, a szemek lecsukódtak, és a karperec élénk sípolásával kísérve a szőkés férfi kiterült a padlón.


Semmi lényegeset nem tudtak tenni érte, azon kívül, hogy Tony gyakran cserélgette a kötéseit és a vérpótlót, hűtötte a lázát és egy oxigénmaszkot adott rá. A zavaros légzése miatt Rogers vérében az oxigénszint túl alacsonyra süllyedt, amire a karperece folyamatos, élénk sípolással figyelmeztette őket, ezért kereste elő Amee az oxigénmaszkot.

Hiába vérzéscsillapítózta Tony a sebeket, azok ugyanúgy véreztek. Hiába itatott vele lázcsillapítót, a láz nem ment negyvenkét fok alá. Amee nem tudott újat mondani, amivel segíthetett volna. A Zseni dühös volt, mert tehetetlennek érezte magát. A Katona láthatóan szenvedett és az ereje fogyóban volt.


Délutánra Tonynak elfogyott a türelme. Újabb sípolás riasztotta, ami az utolsó csepp volt a képzeletbeli poharában. Nem tudta tovább nézni Rogers állapotát: ahogyan kapkodó légvételei párás foltokat hagytak a légző maszkon, ahogy sápadt arcára hullottak az izzadt tincsei. A kijelzőn látta, ahogy a pulzusa is néhol késik egy-egy ütemet, ez okozta az újabb riasztást.

Szilárd elhatározással kelt fel a férfi mellől és az idegen mellé telepedett. Fogalma sem volt, hogyan fogja felébreszteni őt, de mindent meg akart tenni, mert Rogers állapota kritikussá vált, és csak a lány segíthetett.

Finoman a hátára fordította az idegent. Az arca még mindig sápadt és beesett volt. Megrázta a vállainál fogva, de nem látott reakciót. Amee megbökte, és amikor ránézett, egy ölelő mozdulatot tett, majd a lányra mutatott. Tony összevonta a szemöldökét. Most komolyan meg kéne ölelnie a lányt? Tétovázott, elvégre ha az idegen felébred, joggal veheti tolakodásnak… vagy másnak is a dolgot. Végül is Amee ”mondta” neki, akit elvileg a lány küldött. Legfeljebb behúz neki egyet, ennyi belefért, hogy megmentse Rogers irháját.

Gyengéden felemelte és magához vonta az ernyedt testet. A barnás-vöröses és kék hajtincsek a vállára omlottak. Arra gondolt, mennyi minden történt ma vele, és hogy szüksége lenne egy kis segítségre, elvégre a lány azt ígérte, hogy segít helyrehozni a hibát, amit elkövetett. Úgy érezte, kifutnak az időből. Nem volt képes tovább nézni Rogers szenvedését, és a tudatot elviselni, hogy talán az első sorból nézheti újra, ahogyan elveszíti.

Karok fonódtak a nyaka köré és a nyakán érzett szuszogás felerősödött. Érzett valamit. A szívében lakó bizonytalanság és félelem helyét átvette valami tiszta és megnyugtató remény. Észre se vette, csak mikor már megtörtént. A lány elengedte és rámosolygott. Fáradt, kába mosoly volt, de neki indokolatlan örömöt okozott.

Aztán a vállára támaszkodva felkelt és bezárkózott a mosdóba. Alig egy perc múlva lépett ki onnan, és azonnal a földön heverő alak mellé térdelt. Tenyerét a forró arcra simítva lehunyta a szemét.

– Nagyon gyenge… – szavait szinte csak suttogta. – Mitől van ilyen állapotban?
– Nem tudom – felelte Tony immár a szemébe nézve. – Azok a löttyök már nem hatnak és mióta kiszedtem a golyót a hátából, csak romlott az állapota…
– Miért szedted ki? – Gyengéden a hátára fordította Rogerst és tenyerét a nyakára csúsztatta, majd felhúzta az egyik szemhéját.
– Az ólom miatt. Nem értem, hogyan, de súlyos ólommérgezést kapott, ezért kellett… kiszedni.

– Steve… Te jó ég! Ólom, akkor itattál vele valamit, igaz? – A lány sürgetően várta a válasz. Valamin nagyon kiakadt.
– Amee adta az átlátszó folyadékos üveget, abból…
– Nincs időnk. Túl sokáig nem voltam magamnál.
– De hiszen jobban lett tőle, ahogyan az ólmot kiszűrte a véréből! – Tony is kezdett kiakadni, elvégre, ő csak a legjobbat akarta. – Egyáltalán, hogy kapott ilyen súlyos mérgezést alig néhány órával később egyetlen lövedéktől?

A lány keze Rogers homlokára csúszott, miközben válaszolt.
– Erskine széruma miatt, ami Steve anyagcseréjét négyszer gyorsabbá tette, és amit arra terveztek, hogy amit csak lehet, a szervezete fogadjon be és hasznosítson. Amee, indulnunk kell, te viszel minket! – A robot bólintott és közelebb lépett. Miközben Tony agya pörgött, egy új kérdést vetett fel.

– Akkor, ha már nincs mérgezés, pikk-pakk rendbe kellett volna, hogy jöjjön, nem? – A lány közben az ölébe húzta Rogers fejét, ami alá egy pokrócot hajtogatott. Mozdulatlan, szétvetett kezeit a férfi mellkasán kulcsolta össze.
– Talán észrevetted, hogy a szeme elkezdett barnulni. – Tony bólintott. – Vissza, az eredeti színére.
– Vissza? Mármint úgy érted...?
– Az adott helyzetben a legjobbat tetted, de a szer, ami kitisztította a véréből az ólmot, minden mást is kiszűrt. A szérumot is, aminek a hiánya nála olyasmi, mint nálad az akkud hiánya. A szervezete legyengül, és ha nem kerül visszaállításra a korábbi állapot, akkor előbb vagy utóbb összeomlik, mert ezt a folyamatot nem úgy tervezték, hogy vissza lehessen fordítani. Ha ehhez hozzátársul valamilyen súlyos sérülés, akkor azonnali beavatkozás szükséges, mert a szervezete egy náthával sem képes ilyen állapotban elbírni. Tudok segíteni, de indulnunk kell! – Tony gondterhelten közelebb húzódott. Megint bajt csinált, mikor épp az ellenkezőjére törekedett.

– Ne végy levegőt és hunyd be a szemed, amíg meg nem érkezünk! – utasította Angel.













A következő fejezet: Hibákból született halál

AMEE – A vörös bolygó című filmből érkezett, az érkezésére később derül fény.

Az ólommérgezés okozta tünet-együttesről
http://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%93lom
http://www.webbeteg.hu/cikkek/elsosegely/9386/az-olommergezes--tunetek-es-veszelyforrasok
http://www.webbeteg.hu/cikkek/magasvernyomas/2007/milyen-gyakran-ellenoriztesse-vernyomasat
_________________________________
Köszönöm, hogy elolvastad, a kritikának örülnék ヅ

>>> II./1. fejezet

Bevezető oldal